NEO Magyar Segítőkutya Közhasznú Egyesület

Hírek

HÍREK

Cooper első K99 vizsgája

A Tükör módszer alapfok tanfolyamának záró (pót)vizsgáját kiviteleztük Cooperrel. Kellemes meglepetésként ért a hivatalos bírói jelenlét és a teljesítmény értékelése. Az ezen a szinten szereplő egyszerű vizsgafeladatok is másként festenek egy hivatalos formában, a végén kapott oklevél pedig egyszerűen jólesett. Valószínűleg a nem várt meglepetés hatás miatt…  Munkánk szakmai értékelés  és a K99-es vizsgarendszer bevonása nagyon inspiráló a következő szintek elérésére. (a K99 Engedelmes első szintje egyenlő az alapfok záró vizsgájával) Én legalábbis úgy jöttem le a pályáról, hogy ide nekem következő szintek feladatait, lássuk mit kell tanulnunk… és ezután jött az oklevél vele együtt a gyermeki örömöm.

Trauma, érzékenység vagy hiszti?

Wicca ivartalanítódott ugye. Ez önmagában nem nagy esemény, legalábbis én még nem találkoztam kutyával akit 2 napnál tovább megviselt volna egy ilyen beavatkozás. Persze a gallér macerás meg minden, de azért inkább arra kell figyelni, hogy a frissen műtött eb ne terhelje túl magát és ne rohangáljon fel-alá. Nos eddig nem ismertem Wiccát. Mert nála ez persze nem így nézett ki. Hogyan is foglaljam össze az elmúlt napok eseményeit… Hétfőn volt a műtét, kedden még Vicu bágyadt volt, ami normális persze. Na de ami szerdától következett, én olyat még nem láttam. A kiskutya csak visítva és összegörnyedve volt hajlandó közlekedni, naponta csak egyszer lehetett rávenni, hogy a dolgát elvégezze, nem evett, nem ivott, csak ha a fejét beleraktam a tálba, egész nap feküdt, hogy neki baja van és a visítás….amikor kivittem az utcára (mert a kertben nem intézett semmit), akkor úgy visított, hogy az ablakból több szomszéd is kinézett, hogy ki bánt egy szerencsétlen kiskutyát ennyire. Persze, hogy megijedtem, minden gazda megijedt volna. Rohanás vissza a dokihoz, ultrahang, vizsgálat, fájdalomcsillapító, gyulladáscsökkentő, persze semmi baja, nem értik, ők se láttak még ilyet. Itt már felmerült bennem a gyanú, hogy Vicu csak annyira érzékeny, hogy az a furcsa érzés ahogy a seb húzódik, az borítja ki. Meg persze az, hogy én is izgulok, ettől ő is és kész is az ördögi kör. Valamint rá is játszik. Hogy mennyire rájátszik, az pénteken derült ki. Debrecenben voltunk, velünk volt egy ismerősünk is. Egy idő után átadtam neki visító-Wiccát, őt nem hatotta meg a hiszti, mivel többszöri vizsgálattal már kiderült, hogy nincs szervi oka a bajainak. Következetesen kivárta amíg Wicca nem húz a pórázon, nem hagyta a földön fetrengeni, szóval nem vett tudomást a hisztiről. Láss csodát Wicca képes volt halkan is közlekedni, sőt elintézte dolgait is külön kérlelés nélkül. Számomra nagyon tanulságos volt ez a dolog, azt hiszem megtapasztaltam a saját korlátaimat is. Azóta kiszedték a varratokat, képes volt labdázni is, de még mindig görnyed amint elvárás van vele szemben, és persze nyüszögve vonszolja magát a földön. De már kevesebbet fordul ez elő, és hamarabb be is fejezi. Persze megfordult bennem az, hogy esetleg a trauma a műtét alatt érhette (nem aludt elég mélyen), ami viszont komolyabb rehabilitációt igényel és veszélybe kerülhet a vizsga is ami 1 hónap múlva esedékes. Ennek ellentmond viszont, amennyivel jobban volt tegnap a varratszedés után. Meg persze a meglátás, hogy ha Wicca nagyobb testű kutya lenne, akkor én se aggódnék ennyire :)Sokat segített az egyik labradoodle gazdájának, Anitának a meglátása, az ő kiskutyája ugyanis szinte pont ugyanezt csinálta a műtét után, azt hiszem akkor nyugodtam meg igazán amikor ő meglátva Wicca fetrengését mondta, hogy az ő kutyája pont ugyanezt adta elő :) Reméljük pár nap és visszakapom a megszokott kiskutyámat, egyelőre jó úton haladunk, hogy ez megtörténjen.

“Kalandtúra”

Borzassal, az Egyesületünk legifjabb – és már nem is olyan kicsi – hallássérült-segítőkutya tanulójával kirándultunk. Mindenre sor került, ami ilyenkor kell: villamosozás, vidám szaladgálás az erdőben, utána kis gyakorlással egybekötve a fáradalmak kipihenése és erőgyűjtés a hazamenetelhez egy bevásárlóközpontban.

Az alábbi fényképeken pedig a “fekete-fehérek” láthatók szinte minden szögből… :-)

Ugye milyen aranyosak? ;-)

Kutatók Éjszakája

2011. szeptember 23-án az ELTE Bárczi Gusztáv Gyógypedagógiai Kar meghívására részt vettük a Kutatók Éjszakája rendezvénysorozat keretében szervezett, „Lát-e, aki nem lát? Hall-e, aki nem hall?” című programjukon. A megszokott, látványos bemutatók helyett egyúttal más nézőpontból szemléltettük a segítőkutyák munkáját. Az érdeklődők videókon, totójátékokon, tájékoztató anyagokon, „élő” produkciókon és a kerekasztal-beszélgetésen elhangzottakon keresztül ismerhették meg a „kutyatudományt”, a jogszabályi hátteret és a kiképzési módszerünket. Köszönjük a lehetőséget!

A fényképeket Fischer Zoltán és Szaffner Gyula készítette (forrás: www.barczi.hu).

Cooper-műtét

2011.10.20.

Infúzió. Enni nem hajlandó, viszont innivalójába kevert egy kis konzerv tápot így elfogyaszt. Bágyadt, reggel és este egy-egy adag hányás, egész napos nagy szomjúság.

Bővebben…

Rossz álom


Posted on October 7, 2011 by Eszter
A hosszú hallgatásom oka sajnos egy váratlan családi esemény: számomra – és Kuku számára is – nagyon közelálló ember kórházba került. Intenzív osztály, lélegeztető gép, életfunkciókat mérő műszerek… Erről csak ennyit, inkább arról szeretnék mesélni, Kuku hogy élte meg ezt az időszakot.

A kiskutyám láthatóan minden porcikájával érezte, hogy nagy a baj. A rossz álom hirtelen rosszulléttel kezdődött, ezalatt Kuku a beteg környékén „tett-vett”. Mindent elkövetett azért, hogy „megkönnyítse” a dolgát. Odavitte a csontját, majd – miután megértette, hogy legkevésbé se vidít fel egy nagy fájdalmakkal küzdő személyt egy koszos kutyajáték dobálásának lehetősége –, lelkesen elkezdte az arcát nyalogatni. Amikor konstatálta, hogy semelyik igyekezetével nem jár sikerrel, csak egyszerűen berakta a fejét a „barátja” ölébe, és keserves szemekkel nézett rá. A mentők kiérkezésekor többször próbáltam elhívni a „betegfelügyelő” pózból. De egyáltalán nem hallgatott rám, hiába megy nekünk stabilan a behívás. Így megfogtam a nyakörvét, úgy kellett áthúznom a szomszéd szobába, a mind a négy mancsával lefékező kutyámat – idegességemben más megoldás nem is jutott eszembe.

A kórházi látogatásaimhoz szinte mindig Kukuból gyűjtöttem energiát, már a puszta létezésével rengeteget segített nekem: tudtam, hogy miatta se hagyhatom el magam. Akkor is meg kellett sétáltatnom, ha semmi erőm sem volt. Akkor is meg kellett etetnem, ha semmi kedvem sem volt a zsákozáshoz. Így valamelyest átérezhettem, hogy mennyit segíthet lelkileg egy kutya a trauma feldolgozásában olyannak is, akinek sérülése az élet későbbi szakaszában (pl. felnőttkorban) következett be.

Amúgy Kuku viselkedése mindvégig az én lelki állapotomat tükrözte. Amikor hullafáradt voltam, ő is lehangoltan baktatott mellettem. Ha rossz híreket kaptam, felugrott mellém a kanapéra (ilyent sose szokott csinálni, eddig csak a műtéte után engedtem meg neki), és szorosan hozzám bújt. Ha kedvezőbb információkat közöltek velem az orvosok, Kuku reakcióiban is felfedeztem némi felszabadultságot.

Miután a családtag már magához tért és tudott beszélni is, gyakran felhívtuk (persze nem én). Az első telefonbeszélgetésnél Anyukám odatartotta a kagylót Kukuhoz. Amint meghallotta a régóta hiányolt hangot, teljesen felpörgött. Még a nyakunkba is ugrott, és percekig magában körözött a nappaliban.

Az intenzívről más osztályra távozása után a beteg első, különleges kívánsága ez volt: „Hozzátok el nekem Kukut!”. Így mindenki várva várta a kórház előtti találkozót. Azonban az örömteli összeborulás helyett olyan történt, amire senki sem számított. Kuku hitelesen játszotta a vérig sértett szerepét: „Mégis hogy képzelte, hogy csak simán lebetegedett és aggodalomban hagyott minket!?”. Amikor a legjobb barátja (én gazdastátuszban vagyok) megsimogatta, elhúzta a fejét. Mindig kizárólag úgy helyezkedett el – akár feküdt, akár állt –, hogy a fenekét mutatta neki. Összezavarodottságában még idegeneknek se csóválta a farkát. Szerencsére hamar megbékélt. Mire hazaengedték a haverját, Kuku végre rájött, hogy neki egyáltalán nem érdeke a rossz viszony fenntartása.

Kuku az ágyam mellett szokott aludni a földön, de az első pár nap gondosan őrizte a gyógyulófélben lévő beteg álmát: átmenetileg az ő szobájába tette az éjszakai székhelyét. Nem bántam, mert tisztában vagyok az ilyen (együtt)érző állatok terápiás hatásával.