Millenáris Parki képzés: Wicca, Don, Cooper. Oszkár egymagában képviselte az (éhező) felügyelőbizottságot. Cooper a báziskommunikációs részt előre megérezte, mostanság nagyon elhanyagoljuk a képzés ezen részét, ezért is lepődtem meg a példás viselkedésén. Cooper kamaszkora miatti igen változékony viszonyrendszerünk: szeretlek-szétszedlek szélsőségek között ingázunk napjában többször ide-oda. A parki tó rácsos átkelőjén lépésről lépésre haladtunk át, feladat megoldva, de érezhetően ingatagon. Értetlenül kerestem a hibát, kiskorától fogva gyakoroljuk a legkülönbözőbb helyeken a közlekedést (rácsokon, átlátszó üveglapon…). Wicca Beával való határozott áthaladásán felbuzdulva Cooperrel megismételtük az átkelést. Etetés és megtorpanás nélkül egyenletesen átmentünk a rácsokon, semmi megingás! Nagyon tanulságos történet: egy egyszerű akciót sikeresen túlgyakoroltattam, amitől aztán egy óvatos feladattá vált számára az egész!

Hátizé, ez olyan amit nem gondoltam volna. Vicut integráltam a kinti kutyafalkánkba, ami már önmagában nagy dolog, mivel  a kutyáinkat ugyanúgy kezeljük mint a farkasainkat, tehát ha bent van a falkában velem és valami történik vele (elkezdik lincselni vagy ilyesmi), akkor én nem tudom a lincselőket fegyelmezni, max. elhívni. Tehát nagyon óvatosan történt az integráció, hiszen Wiccának képesnek kell lennie úgymond megvédeni magát, jobban mondva felismerni és elkerülni azokat a helyzeteket ahol agresszió megjelenhet.  Vicu első falkalátogatása alkalmával persze azonnal az alfa mellé telepedett és a közelében is maradt. A legjobb taktika  amikor egy fél órára bent hagytam a kifutóban  többiekkel, arra mentem vissza, hogy  Vicu az alfa és a béta kan között üldögél és rendkívül boldog. Taktikázni tud, meg kell hagyni. Nos és a kifutóból kifelé jövet, Wicca úgy gondolta összeszagol a szomszédos kifutóban lévő Wapival is. Persze megállt bennem az ütő, egy kifejlett farkas számára Wicca zsákmány, nem kutya, már lelki szemeim előtt láttam ahogy behúzza a kerítésen… és meglepetés semmi ilyen nem történt! Összeszagoltak, majd mindenki ment a dolgára. Úgyhogy másnap már célzott tréning részeként megpróbáltam újra. Farkas a kerítés egyik oldalán, Wicca a másikon és együtt etettem őket száraztáp szemekkel. Szuper módon ignorálták egymást, nagyon elégedett voltam. Most már csak figyelni kell, hogy túlzásba se vigyem, hanem lépésenként haladjunk tovább. Bár ugye kerítés mindig lesz köztük, de ez már nagyon nagy dolog ami történt, legalábbis nekem. Hozzáteszem a farkasok szociálisan az általam ismert legjobb megfigyelők közé tartoznak és pontosan tudják, hogy Wicca hozzám és Kendrához tartozik. Talán ez is segített egy kicsit, hogy ne maradjon a kislány a zsákmány kategóriában.

Beiratkozás, első foglalkozás. Csoportbontáshoz a többiekkel együtt pórázon sétálgatás. A csajok utáni kutatás, szaglászás így eltűnt, ami a pórázon elengedés után gyorsan agyi funkciójának legalább 75%-át eltölti, előtte még a csoport legnagyobbjaival ismerkedés, falka térkép készítése és önpozicionálás (pozíció pontok gyűjtése). Így roti és landzeer teszt után önbizalommal telve ment a potenciális csajok felkutatására. Habzó szájszéle jelezte seikerrel járt. A sok narancsruhás kiképző és segédek ezt időnként finoman megszakították, a csoport kiképzővel megbeszélt taktika (büntetés az Cooper számára nem ellenőrizhet flakon dobás, tudja nálam van, de azt már nem tudja honnan jöhet még) gyorsan bebizonyosult, hogy nem teljesen járható út. Az első csoportos pórázról elengedés miatt érthetően több kiképző segéd is jelen van, de nagy részük nincs beavatva a külön taktikánba. Cooperrel elkezdtük a csajokról lehívásos játszmánkat, de csak ment csak ment, a végén egy beavatott kiképzőtől kapott egy flakont, a takarásból indítás megvolt, de ehhez a megszokott nagy hang kíséret is jött, ami egyből felfedte inkognitóját. Cooper érzékeny lelkülettel sorolt be mellém és ezután nagy szakértelemmel figyelte mikor merre található egy-egy narancssárga mellényes. Mögém feküdt, ha nem volt dolga, nem mozdult mellőlem, onnan figyelte, ahogy más-más kutyákat figyelmeztettek a narancssárgások. Coopert észrevehetően megijesztette a tömény élmény, viszont nem volt többet gondom a szuka játszmázásunkkal. A csoport futások megindulásánál összerezzent (a falkonozás után), ezt próbáltam elő etetéssel kioldani belőle.
A behívás, ültetés, szemkontaktus, klikker alapok akciókkal nem volt semmi gondunk. A járók általi kontrol függőséget más technikával kell megoldani…

Eljött szeptember 5-e és már tűkön ülve vártuk Marleent és Dont. Vasárnap beszéltünk, azt mondta 10 körül érkezik meg hozzánk. Fél 12 körül kezdtem aggódni hogy mi történhetett hogy még nincs itt, szóval rácsörögtem Beára, aki Hollandiában volt aznap Agility világbajnokságon. Végül kiderült hogy még beugrott Brigihez (Bea tesójához) és kb. fél 11 magasságában indult tőlük. Tehát aggodalomra semmi ok. Hívás után 10 perccel már csörgött is a mobilom hogy ideért. Leszaladtam érte és kerestünk egy mindenki számára ideális parkolóhelyet. Felcuccoltunk a lakásba és Don azonnal bement leendő helyére, az óriásboxba, amiben még nincs fekhely, ezért csattogott a körme a fémlemezen úgy, hogy még az utcán is hallani lehetett. Tízóraizás meg némi frissítő után megbeszéltük, hogy első állomásunk egy helyi cukrászda lesz, ahova Marleen a kutya vezetésével közlekedett. Figyeltem hogy dolgoznak együtt és Marleen megmutatott néhány alapvető gyakorlatot ill. megbeszéltünk olyan feladatokat amiket fontosnak tartanék Don segítségnyújtásában. A cukrászdában befaltunk egy-egy nagy fagyikelyhet, ami az aznapi hőségben irtó jól jött. Következő állomásunk Dr. Mező Tibor rendelője volt. Megvizsgálta Dot és ő is konstatálta hogy megint hatalmasat nőtt őkelme. Kapott veszettség elleni oltást illetve féreghajtó tablettákat – mivel segítőkutyák esetében gyakrabban kell alkalmazni a féreghajtást. Köszönjük Tibor!! Már régóta tervbe van, hogy megnézzük milyenek a magyar vonatozási viszonyok és a szűk folyosókon mennyire lehet kutyával könnyedén közlekedni. Úgyhogy átutaztunk Kiskunfélegyházára ami kb. egy 20 perces vonatút. Minden a legnagyobb rendben ment, a kalauzok nagyon készségesek és kedvesek voltak. Hurrá MÁV!! Az állomáson várt minket Niki a kocsival, visszafelé már azzal jöttünk. Itt még meg kell említenem a kutyák kocsiban való utaztatását néhány mondatban. Sokan úgy gondolják az a legjobb ha az anyósülésre vagy a lábrészéhez helyezik az ebet, vagy csak a hátsó ülésre ültetik. Ezek mind nagyon veszélyesek, mert egy hirtelen fékezés vagy akár egy baleset során nagyon összetörhetik magukat négylábú barátaink. Aki megteheti az a kutyáját egy boxban utaztassa a csomagtartóban vagy a hátsó ülésen, de ha ezek az opciók nem járhatóak akkor a kutyabiztonságiövet ajánlom. Ez egy hám, amit felhelyezünk mint bármilyen más hámot csak ennek a végén van egy csat ami illeszkedik az autók biztonságiöv-aljzatához. Nekünk is ilyen van, abszolút megbízható, és szerintem egy ilyen felszerelés vásárlása ér annyit, hogy biztonságban utaztassuk kedvencünket. Szóval hazaértünk és kis pihenés és frissülés után elmentünk egy magyaros étterembe, ahol törekedtünk rá hogy igazi hazai ízeket kóstolhasson meg Marleen. Vacsora közben már erősen sötétedett és néha már furán néztem a tányéromba, hogy tuti ne a díszítést szúrjam fel a villámra. Hazafelé nem nagyon láttam már Don pofázmányát a hátsó ülésen, de ha megtálaltam akkor simogattam egy kicsit. Kezdett ő is baromira elfáradni. Később bementünk a helyi bevásárlóközpontba gyakorolni kicsit, majd elmentünk a pár órával korábban már meglátogatott cukrászdába süteményért. Ezt a 15 perces utat napszemüvegben, sötétben tette meg Marleen, Do vezetésének segítségével. Nagyon elégedett voltam, mert irtó jól dolgozott a nyavalyás. Beszélgettünk Marleennel a helyi viszonyokról, hogy náluk minden atrocitás nélkül beengedik a segítőkutyákat bárhova és elképedt, hogy itt még mindig vannak helyek, ahol falba ütközünk ezen a téren. Jó későn értünk haza, befaltuk a sütiket és beszélgettünk, bár mindhárman és a kutyák is baromi fáradtak voltak. Marleen az egyik szobában aludt, mi a nappaliban, ahol a nagy boxban fészkelődött az örökmozgó kutyusom. Érdekes volt az első este vele – nyöszörgött, morgott magában és persze elengedhetetlenül csattogtatta a körmét a box alsó lemezén. Nagyon elégedett voltam a mai napon látottakkal, Don nagyon szépen dolgozik és ez mind a kiképzőjének és azoknak az embereknek az érdeme akik rengeteg időt és energiát fektetnek ebbe a projeketbe. Reggel elég korán keltem, a kötelező reggeli körök után burkoltam egy szendvicset. 8 körül kelt Marleen is, mert 9-kor szeretett volna elindulni. Azt mondta jól aludt, én azért felébredtem néha-néha amikor lent üvöltöztek a ház környékén – ez mondjuk mindennapos itt. Reggelizett ő is és elújságolt egy nagyon-nagyon jó hírt: a németországi vakvezető kutyahámok gyártója támogat minket egy hámmal, ami Európa szinten a legjobbak közé sorolható. Ez baromi klassz  Lekísértük őket a kocsihoz és érzékeny búcsút vettünk egymástól  Nagyon-nagyon remélem hogy jól érezte magát Marleen nálunk és nem ez volt az utolsó alkalom hogy meglátogatott minket. Nagyon köszönöm mindenkinek ezt a két napot!!