Tegnap elfogytak a szavak. Próbáljuk megérteni az érthetetlent és elfogadni az elfogadhatatlant.
Gabi maga volt a csoda. Csapatunk legsugárzóbb tagja. Nehezen jönnek a szavak most is. Gabi már nincs többé.
Elveszítettünk egy olyan csapattagot, aki valamennyiünk példaképe volt. Megmutatta, hogy minden élethelyzetben lehet boldogulni, boldognak lenni. 12 éves volt amikor kerekesszékbe került. 25 éves volt, amikor elveszítette látását. Mindez azonban nem akadályozta meg abban, hogy álmait megvalósítsa. Gabi boldog volt, dolgozott, tanult, táncolt, edzésekre, fellépésekre járt. Első segítőkutyája Szemi mellette volt mindig, hűségesen követte őt mindenhová. Amikor Szemi megöregedett és átkelt a szivárványhídon együtt sírtunk, de az élet ment tovább. Zétit, új társát és segítőjét ekkora már kiképeztük, és sikeres segítőkutya vizsga után elkezdték együtt közös életüket. Akkor még nem tudhattuk, hogy ez a közös út milyen borzasztó fájón rövid lesz.
Ennek az egésznek nem lett volna szabad így történnie. Hiszen a legcsodálatosabb időszak érkezett el Gabi életébe: édesanya lett. Vele örültünk, alig vártuk, hogy vége legyen ennek az egész őrületnek, találkozhassunk, gratulálhassunk személyesen és megcsodálhassuk a leggyönyörűbb kisbabát.
De Gabi pár hete kórházba került és többé nem tért haza szerető családjához. Egy csodálatos emberrel lett kevesebb a Földön, egy olyan emberrel, aki mosolyával, szeretetével, kedvességével, kitartásával mindannyiunkban egy életre szóló nyomott hagyott. Gabi ragyogott és mi is többek voltunk mellette.
A kórházból Gabi azt üzente még utoljára, hogy vigyázzunk magunkra és hogy imádkozzunk érte. Mi így teszünk…
