Hétvégén tortát sütöttem. Szeretem az ilyen alkalmakat, amikor életszerű helyzetben kipróbálhatjuk, hogyan figyelmeztet Kuku egy frissen megtanult zajra. A főzőóra jelzését már sokat gyakoroltuk – leginkább valódi sütés-főzés nélkül. Amikor betettem a tésztát a sütőbe, felhúztam a főzőórát 35 percre, és leraktam a konyhapultra, a mosogató mellé.  Addig én tettem-vettem a lakásban. Pakolászás közben azért fél szemmel én is néztem az időt (nem szerettem volna se a sütit, se a lakást leégetni). Tudtam, hogy Kukunak – aki pár perc után már mélyen aludt – most nagyon nehéz feladatot adtam: a főzőóra csak egyetlenegyet csilingel (nem úgy, mint a telefon, a vekker vagy a csengő, amik folyamatosan szólnak).  Így kellett – álmából felkelve is – először megkeresnie a zaj forrását, majd engem a lakásban, utána pedig újra elvezetnie a főzőórához. Talán az időmérő feltűnő színe még segítséget nyújtott a beazonosításban.

Emlékszem, hogy – még Kuku kölyökkorában – áttanulmányoztam pár szakkönyvet, amik hangsúlyozták, hogy a kutyák rövidtávú memóriája hihetetlenül rövid, ezért minden sikeres végrehajtás után azonnal meg kell dicsérni. Ezt az általános érvényű megállapítást a főzőóra esetére konkretizálva, kicsit izgultam, hogy fogja megtalálni a zaj forrását, hiszen számára teljesen ismeretlen helyre tettem, és fog-e arra emlékezni, miközben engem keres, hogy mi is a dolga? Kíváncsian szemléltem tehát a történéseket. Kuku álmából is felpattanva, magabiztosan és stabilan mutatta meg nekem, hogy ideje kikapcsolni a sütőt. Mégse olyan kisterjedelmű a kutyák rövidtávú memóriája? Vagy csak másképp, mint ahogy én értelmeztem az olvasottakat?