Rossz álom


Posted on October 7, 2011 by Eszter
A hosszú hallgatásom oka sajnos egy váratlan családi esemény: számomra – és Kuku számára is – nagyon közelálló ember kórházba került. Intenzív osztály, lélegeztető gép, életfunkciókat mérő műszerek… Erről csak ennyit, inkább arról szeretnék mesélni, Kuku hogy élte meg ezt az időszakot.

A kiskutyám láthatóan minden porcikájával érezte, hogy nagy a baj. A rossz álom hirtelen rosszulléttel kezdődött, ezalatt Kuku a beteg környékén „tett-vett”. Mindent elkövetett azért, hogy „megkönnyítse” a dolgát. Odavitte a csontját, majd – miután megértette, hogy legkevésbé se vidít fel egy nagy fájdalmakkal küzdő személyt egy koszos kutyajáték dobálásának lehetősége –, lelkesen elkezdte az arcát nyalogatni. Amikor konstatálta, hogy semelyik igyekezetével nem jár sikerrel, csak egyszerűen berakta a fejét a „barátja” ölébe, és keserves szemekkel nézett rá. A mentők kiérkezésekor többször próbáltam elhívni a „betegfelügyelő” pózból. De egyáltalán nem hallgatott rám, hiába megy nekünk stabilan a behívás. Így megfogtam a nyakörvét, úgy kellett áthúznom a szomszéd szobába, a mind a négy mancsával lefékező kutyámat – idegességemben más megoldás nem is jutott eszembe.

A kórházi látogatásaimhoz szinte mindig Kukuból gyűjtöttem energiát, már a puszta létezésével rengeteget segített nekem: tudtam, hogy miatta se hagyhatom el magam. Akkor is meg kellett sétáltatnom, ha semmi erőm sem volt. Akkor is meg kellett etetnem, ha semmi kedvem sem volt a zsákozáshoz. Így valamelyest átérezhettem, hogy mennyit segíthet lelkileg egy kutya a trauma feldolgozásában olyannak is, akinek sérülése az élet későbbi szakaszában (pl. felnőttkorban) következett be.

Amúgy Kuku viselkedése mindvégig az én lelki állapotomat tükrözte. Amikor hullafáradt voltam, ő is lehangoltan baktatott mellettem. Ha rossz híreket kaptam, felugrott mellém a kanapéra (ilyent sose szokott csinálni, eddig csak a műtéte után engedtem meg neki), és szorosan hozzám bújt. Ha kedvezőbb információkat közöltek velem az orvosok, Kuku reakcióiban is felfedeztem némi felszabadultságot.

Miután a családtag már magához tért és tudott beszélni is, gyakran felhívtuk (persze nem én). Az első telefonbeszélgetésnél Anyukám odatartotta a kagylót Kukuhoz. Amint meghallotta a régóta hiányolt hangot, teljesen felpörgött. Még a nyakunkba is ugrott, és percekig magában körözött a nappaliban.

Az intenzívről más osztályra távozása után a beteg első, különleges kívánsága ez volt: „Hozzátok el nekem Kukut!”. Így mindenki várva várta a kórház előtti találkozót. Azonban az örömteli összeborulás helyett olyan történt, amire senki sem számított. Kuku hitelesen játszotta a vérig sértett szerepét: „Mégis hogy képzelte, hogy csak simán lebetegedett és aggodalomban hagyott minket!?”. Amikor a legjobb barátja (én gazdastátuszban vagyok) megsimogatta, elhúzta a fejét. Mindig kizárólag úgy helyezkedett el – akár feküdt, akár állt –, hogy a fenekét mutatta neki. Összezavarodottságában még idegeneknek se csóválta a farkát. Szerencsére hamar megbékélt. Mire hazaengedték a haverját, Kuku végre rájött, hogy neki egyáltalán nem érdeke a rossz viszony fenntartása.

Kuku az ágyam mellett szokott aludni a földön, de az első pár nap gondosan őrizte a gyógyulófélben lévő beteg álmát: átmenetileg az ő szobájába tette az éjszakai székhelyét. Nem bántam, mert tisztában vagyok az ilyen (együtt)érző állatok terápiás hatásával.

Both comments and pings are currently closed.

Comments are closed.

Powered by WordPress | Designed by: Free Web Space | Thanks to Best CD Rates, Boat Insurance and software download
www.scriptsell.net