Eljött szeptember 5-e és már tűkön ülve vártuk Marleent és Dont. Vasárnap beszéltünk, azt mondta 10 körül érkezik meg hozzánk. Fél 12 körül kezdtem aggódni hogy mi történhetett hogy még nincs itt, szóval rácsörögtem Beára, aki Hollandiában volt aznap Agility világbajnokságon. Végül kiderült hogy még beugrott Brigihez (Bea tesójához) és kb. fél 11 magasságában indult tőlük. Tehát aggodalomra semmi ok. Hívás után 10 perccel már csörgött is a mobilom hogy ideért. Leszaladtam érte és kerestünk egy mindenki számára ideális parkolóhelyet. Felcuccoltunk a lakásba és Don azonnal bement leendő helyére, az óriásboxba, amiben még nincs fekhely, ezért csattogott a körme a fémlemezen úgy, hogy még az utcán is hallani lehetett. Tízóraizás meg némi frissítő után megbeszéltük, hogy első állomásunk egy helyi cukrászda lesz, ahova Marleen a kutya vezetésével közlekedett. Figyeltem hogy dolgoznak együtt és Marleen megmutatott néhány alapvető gyakorlatot ill. megbeszéltünk olyan feladatokat amiket fontosnak tartanék Don segítségnyújtásában. A cukrászdában befaltunk egy-egy nagy fagyikelyhet, ami az aznapi hőségben irtó jól jött. Következő állomásunk Dr. Mező Tibor rendelője volt. Megvizsgálta Dot és ő is konstatálta hogy megint hatalmasat nőtt őkelme. Kapott veszettség elleni oltást illetve féreghajtó tablettákat – mivel segítőkutyák esetében gyakrabban kell alkalmazni a féreghajtást. Köszönjük Tibor!! Már régóta tervbe van, hogy megnézzük milyenek a magyar vonatozási viszonyok és a szűk folyosókon mennyire lehet kutyával könnyedén közlekedni. Úgyhogy átutaztunk Kiskunfélegyházára ami kb. egy 20 perces vonatút. Minden a legnagyobb rendben ment, a kalauzok nagyon készségesek és kedvesek voltak. Hurrá MÁV!! Az állomáson várt minket Niki a kocsival, visszafelé már azzal jöttünk. Itt még meg kell említenem a kutyák kocsiban való utaztatását néhány mondatban. Sokan úgy gondolják az a legjobb ha az anyósülésre vagy a lábrészéhez helyezik az ebet, vagy csak a hátsó ülésre ültetik. Ezek mind nagyon veszélyesek, mert egy hirtelen fékezés vagy akár egy baleset során nagyon összetörhetik magukat négylábú barátaink. Aki megteheti az a kutyáját egy boxban utaztassa a csomagtartóban vagy a hátsó ülésen, de ha ezek az opciók nem járhatóak akkor a kutyabiztonságiövet ajánlom. Ez egy hám, amit felhelyezünk mint bármilyen más hámot csak ennek a végén van egy csat ami illeszkedik az autók biztonságiöv-aljzatához. Nekünk is ilyen van, abszolút megbízható, és szerintem egy ilyen felszerelés vásárlása ér annyit, hogy biztonságban utaztassuk kedvencünket. Szóval hazaértünk és kis pihenés és frissülés után elmentünk egy magyaros étterembe, ahol törekedtünk rá hogy igazi hazai ízeket kóstolhasson meg Marleen. Vacsora közben már erősen sötétedett és néha már furán néztem a tányéromba, hogy tuti ne a díszítést szúrjam fel a villámra. Hazafelé nem nagyon láttam már Don pofázmányát a hátsó ülésen, de ha megtálaltam akkor simogattam egy kicsit. Kezdett ő is baromira elfáradni. Később bementünk a helyi bevásárlóközpontba gyakorolni kicsit, majd elmentünk a pár órával korábban már meglátogatott cukrászdába süteményért. Ezt a 15 perces utat napszemüvegben, sötétben tette meg Marleen, Do vezetésének segítségével. Nagyon elégedett voltam, mert irtó jól dolgozott a nyavalyás. Beszélgettünk Marleennel a helyi viszonyokról, hogy náluk minden atrocitás nélkül beengedik a segítőkutyákat bárhova és elképedt, hogy itt még mindig vannak helyek, ahol falba ütközünk ezen a téren. Jó későn értünk haza, befaltuk a sütiket és beszélgettünk, bár mindhárman és a kutyák is baromi fáradtak voltak. Marleen az egyik szobában aludt, mi a nappaliban, ahol a nagy boxban fészkelődött az örökmozgó kutyusom. Érdekes volt az első este vele – nyöszörgött, morgott magában és persze elengedhetetlenül csattogtatta a körmét a box alsó lemezén. Nagyon elégedett voltam a mai napon látottakkal, Don nagyon szépen dolgozik és ez mind a kiképzőjének és azoknak az embereknek az érdeme akik rengeteg időt és energiát fektetnek ebbe a projeketbe. Reggel elég korán keltem, a kötelező reggeli körök után burkoltam egy szendvicset. 8 körül kelt Marleen is, mert 9-kor szeretett volna elindulni. Azt mondta jól aludt, én azért felébredtem néha-néha amikor lent üvöltöztek a ház környékén – ez mondjuk mindennapos itt. Reggelizett ő is és elújságolt egy nagyon-nagyon jó hírt: a németországi vakvezető kutyahámok gyártója támogat minket egy hámmal, ami Európa szinten a legjobbak közé sorolható. Ez baromi klassz  Lekísértük őket a kocsihoz és érzékeny búcsút vettünk egymástól  Nagyon-nagyon remélem hogy jól érezte magát Marleen nálunk és nem ez volt az utolsó alkalom hogy meglátogatott minket. Nagyon köszönöm mindenkinek ezt a két napot!!

Egy barátnőmmel elmentünk kirándulni. Sátorozni, másnap pedig túrázni. Wicca számára persze teljesen új mindez, sajnos mostanában nem jutok el olyan gyakran túrázni mint régen tettem. Az estét Wicca nagyon élvezte, hiszen amíg mi kártyáztunk valaki mindig eldobta a labdáját  nem is tudtam róla, hogy képes több mint 2 órát folyamatosan labdázni. Elkezdtünk vele keresést is gyakorolni, kimondottan tehetséges. Legalábbis este többször is azt hittem elhagytuk a labdáját de aztán mindig megjelent vele… Aztán megjelent egy róka is.  Tőlünk kb 10 m-re megállt és figyelt. Wicca már percekkel korábban szólt, hogy valami olyat érez ami furcsa (értsd morgott) de persze én idióta gazdaként csak rászóltam, hogy fogja be, bele se gondolva, hogy oka is lehet annak, hogy mormog…

Éjszakára eleinte nem akart bejönni a sátorba, bent meg furcsán érezte magát, hiszen mi is a földön aludtunk, eddig meg még csak az ember az ágyon-kutya a helyén felállást ismerte. Nem nagyon tudott ezzel mit kezdeni, de aztán megoldotta  Éjszaka aztán megszólalt a pele. A pele szerintem a világ leghangosabb éjszakai állata, hihetetlen és idegesítően zajos tud lenni. Na persze a pelét már Wicca átaludta (hozzáteszem nagyjából én is), de a barátnőm nem 

Másnap aztán elindultunk a Kékestetőre és vissza. Wicca élvezte a túrát persze, de azért el is fáradt este 6 felé már nem rohangált fel-le a domboldalakon, és bizony előfordult, hogy összeakadtak a lábai és botladozni kezdett. Igazán vicces volt, amint megbotlik egy kőben mert már annyira fáradt. Viszont akárkivel találkoztunk, Wiccára mindenki azt mondta, hogy milyen édes, mennyire cuki stb. Hiába így rövid szőrrel tényleg egy kulcsingerhalmaz lett na… 
A másik érdekes dolog, hogy Wicca elkezdett matricázni. Ezt a kifejezést még évekkel ezelőtt kezdtük el használni Bodza kutya (ő egy hihetetlen jó terápiás spániel kutya) kapcsán. Bodzánál azt figyeltük meg, hogy ha valakinek valami lelki baja van, vagy szomorú, ahhoz az emberhez elkezd hozzábújni, ölébe ülni, el nem mozdul mellőle. Ezért kapta ez a viselkedés a matricázás nevet. Nem is rám matricázott Wicca sem, hanem a barátnőmre. Hozzáteszem, meg is volt rá minden oka sajnos. Olyannyira beleélte magát ebbe a szerepkörébe, hogy egy percre se hagyta ott a barátnőmet, még szinte én se tudtam mellőle elhívni és folyton hozzá akart bújni.

Vagy az első tüzelés előtti időszak. Wiccánál ez nem úgy jelenik meg, mint ahogy az ember azt elképzeli. Behívási gond továbbra sincs, nem lép le, nem szed szét semmit és nem agresszorkodik más kutyákkal. Illetve nem jobban mint eddig. Vagyis alig. Szóval nem a klasszikus tüneteket mutatja. Viszont, mint ugye azt már az elején felfedeztem, nagyon jól kiismert ő is engem (én csak reménykedni tudok, hogy kiismertem őt). Pontosan tudja mivel lehet kihozni a béketűrésből, méghozzá könnyen. Mégpedig azzal, ha megjátsza, hogy összeomlik, vagy ha egy feladatnál előadja, hogy ő aztán még ilyet soha nem hallott, nem is érti, hogy mit akarok tőle és összehúzza magát mintha mindjárt megverném (hozzáteszem, életében még nem kapott verést, semmi szükség nincs rá). Ilyenkor tányér szemekkel néz, hogy ő aztán még soha nem hallott olyat, hogy fekszik, se a hozd ide vezényszó nem jelent semmit, és azt se érti, hogy az a monitor amivel tegnap még játszott, nos mit kéne vele csinálni. Na ettől persze, hogy is fogalmazzak..hm hát elvesztem a türelmem. Viszont ilyenkor nem vezetne eredményre a feszültségem fizikailag történő levezetése, tehát szép nyugodtan elismétlem a vezényszót még 2X, majd ha semmi, csak a tányérszemek a válasz, nos akkor kisasszony megy a boxba. Utána fél-egy óra múlva megpróbáljuk újra. Ha akkor sincs más csak teljes értetlenség (mellesleg megjegyzem, hihetetlen jól játssza az ijedt kisegeret, néha már azt hiszem tükör előtt gyakorolja), akkor újra box. Ezt még megismételjük párszor, de ált. a 3. próbánál hirtelen eszébe jut, hogy mit is kéne csinálni az adott vezényszóra. Ilyenkor persze nagy dicséret és kapja a zsákot. Vagy a párizsit, ha éppen a touch-screen előtt történik ugyanez. Megint csak a türelem a kulcs, úgy tűnik ezt leszek kénytelen gyakorolni a következő időben.