Posted on February 25, 2012 by Eszter

És… képzeljétek, Kuku hivatalosan is hallássérült-segítő kutya lett! Az csak hab a tortán, hogy a legjobb, a „kiválóan megfelelt” minősítést kapta. Kuku két éve dolgozik mellettem, mint „hallókutya”. Azt gondoltam, hogy nekem egyáltalán nem fontos a papír. Tévedtem, most rettentő büszke vagyok rá! Köszönöm mindenkinek, aki szurkolt nekünk! De elsősorban a kiképzőnknek tartozom köszönettel, Mányik Richárdnak, aki a kezdetektől fogva hitt bennünk és bíztatott a nehézségek ellenére is. Köszönöm, Ricsi!

A vizsgafeladatok részletes leírása itt található. Először elég ijesztőnek tűntek, de ilyen alapos szakmai felkészítés után minden gördülékenyen ment. Még a barátságos idegenek üdvözlése is.

Posted on February 20, 2012 by moka

Amikor írom ezeket a sorokat próbálok nem elaludni megint. A hétvégénk nagyon kemény volt. Szembenéztünk a sokfejű szörnnyel és a rengeteg kutyával, akik mind ott kolbászoltak körülöttünk a kiállításon. Hol is kezdjem…talán ott ahol kezdődik az egész történet. Reggel nyolc körül jött értünk Ricsi hogy menjünk a Hungexpon megszervezett Cacibra Segítőkutya bemutatót tartani. Don első ilyen eseménye ez, de halál lazán vettük az egészet. Kocsiba berámoltuk a kutyákat és Go!. Persze a havazás meglassította a nagy GOt!, de időben odaértünk. Kaptunk a Julius K9-től pulcsikat, hámokat, nyakörveket, pórázokat, amikkel megajándékoztuk Coopert és a Tökfejet, nevükben is köszönjük szépen. Bepakoltuk az összes motyót a csarnokba. Donnie-t egy pillanatra meglepte a helyszín, a rengeteg ember és az őrült sok eb, de belazázott azonnal. A bemutatón elsősorban Ricsi tevékenykedett, de részt vállaltunk azért mi is néhány alapvető elemmel. Szerintem nagyon jól sikerült, Tökfej uraság olyan kiegyensúlyozott volt mint én, nagyon elégedett voltam vele. Ez ment három napon keresztül, ingáztunk fel-le, de azon kívül, hogy baromira elfáradtunk nagyon jól éreztem magam. Időközben kaptunk egy nagyobb támogatást a Szerencsejáték Zrt. jóvoltából, amit hangos csaholással és őrült farokcsóválással köszönünk is szépen. A támogatásból kutyáinknak tápot vásároltunk, amit jó étvággyal magukba is fognak habzsolni. A cacib mellett volt most vadászkiállítás is. Donnie-t nagyon dicsérték a vadászok, néhány idézet ezek közül: „Egy kincs van a kezedben” „Gyönyörű a szeme ennek a kutyának” „Csak egy fácán hiányzik a szájából” És még sorolhatnám a dicsérteket, de így is kicsit elbízta magát az uraság. Találkoztunk Miczek Zsófival is, aki a kennel vezetője ahonnan kikerült ez a „kincs”, elmondta, hogy maxi magasságon van már Donnie fiú és most már csak izmosodni és vastagodni fog. Utolsó napra már eléggé leharcoltak voltunk, nem is annyira a kutyák, inkább mi. Ezért vagyok én is most álmos, de Tökfilkó kapitány se panaszkodhat, mert most is húzza lóbőrt.

A Tükör módszer alapfok tanfolyamának záró (pót)vizsgáját kiviteleztük Cooperrel. Kellemes meglepetésként ért a hivatalos bírói jelenlét és a teljesítmény értékelése. Az ezen a szinten szereplő egyszerű vizsgafeladatok is másként festenek egy hivatalos formában, a végén kapott oklevél pedig egyszerűen jólesett. Valószínűleg a nem várt meglepetés hatás miatt…  Munkánk szakmai értékelés  és a K99-es vizsgarendszer bevonása nagyon inspiráló a következő szintek elérésére. (a K99 Engedelmes első szintje egyenlő az alapfok záró vizsgájával) Én legalábbis úgy jöttem le a pályáról, hogy ide nekem következő szintek feladatait, lássuk mit kell tanulnunk… és ezután jött az oklevél vele együtt a gyermeki örömöm.

2011.10.20.

Infúzió. Enni nem hajlandó, viszont innivalójába kevert egy kis konzerv tápot így elfogyaszt. Bágyadt, reggel és este egy-egy adag hányás, egész napos nagy szomjúság.

(more…)

Posted on October 7, 2011 by Eszter
A hosszú hallgatásom oka sajnos egy váratlan családi esemény: számomra – és Kuku számára is – nagyon közelálló ember kórházba került. Intenzív osztály, lélegeztető gép, életfunkciókat mérő műszerek… Erről csak ennyit, inkább arról szeretnék mesélni, Kuku hogy élte meg ezt az időszakot.

A kiskutyám láthatóan minden porcikájával érezte, hogy nagy a baj. A rossz álom hirtelen rosszulléttel kezdődött, ezalatt Kuku a beteg környékén „tett-vett”. Mindent elkövetett azért, hogy „megkönnyítse” a dolgát. Odavitte a csontját, majd – miután megértette, hogy legkevésbé se vidít fel egy nagy fájdalmakkal küzdő személyt egy koszos kutyajáték dobálásának lehetősége –, lelkesen elkezdte az arcát nyalogatni. Amikor konstatálta, hogy semelyik igyekezetével nem jár sikerrel, csak egyszerűen berakta a fejét a „barátja” ölébe, és keserves szemekkel nézett rá. A mentők kiérkezésekor többször próbáltam elhívni a „betegfelügyelő” pózból. De egyáltalán nem hallgatott rám, hiába megy nekünk stabilan a behívás. Így megfogtam a nyakörvét, úgy kellett áthúznom a szomszéd szobába, a mind a négy mancsával lefékező kutyámat – idegességemben más megoldás nem is jutott eszembe.

A kórházi látogatásaimhoz szinte mindig Kukuból gyűjtöttem energiát, már a puszta létezésével rengeteget segített nekem: tudtam, hogy miatta se hagyhatom el magam. Akkor is meg kellett sétáltatnom, ha semmi erőm sem volt. Akkor is meg kellett etetnem, ha semmi kedvem sem volt a zsákozáshoz. Így valamelyest átérezhettem, hogy mennyit segíthet lelkileg egy kutya a trauma feldolgozásában olyannak is, akinek sérülése az élet későbbi szakaszában (pl. felnőttkorban) következett be.

Amúgy Kuku viselkedése mindvégig az én lelki állapotomat tükrözte. Amikor hullafáradt voltam, ő is lehangoltan baktatott mellettem. Ha rossz híreket kaptam, felugrott mellém a kanapéra (ilyent sose szokott csinálni, eddig csak a műtéte után engedtem meg neki), és szorosan hozzám bújt. Ha kedvezőbb információkat közöltek velem az orvosok, Kuku reakcióiban is felfedeztem némi felszabadultságot.

Miután a családtag már magához tért és tudott beszélni is, gyakran felhívtuk (persze nem én). Az első telefonbeszélgetésnél Anyukám odatartotta a kagylót Kukuhoz. Amint meghallotta a régóta hiányolt hangot, teljesen felpörgött. Még a nyakunkba is ugrott, és percekig magában körözött a nappaliban.

Az intenzívről más osztályra távozása után a beteg első, különleges kívánsága ez volt: „Hozzátok el nekem Kukut!”. Így mindenki várva várta a kórház előtti találkozót. Azonban az örömteli összeborulás helyett olyan történt, amire senki sem számított. Kuku hitelesen játszotta a vérig sértett szerepét: „Mégis hogy képzelte, hogy csak simán lebetegedett és aggodalomban hagyott minket!?”. Amikor a legjobb barátja (én gazdastátuszban vagyok) megsimogatta, elhúzta a fejét. Mindig kizárólag úgy helyezkedett el – akár feküdt, akár állt –, hogy a fenekét mutatta neki. Összezavarodottságában még idegeneknek se csóválta a farkát. Szerencsére hamar megbékélt. Mire hazaengedték a haverját, Kuku végre rájött, hogy neki egyáltalán nem érdeke a rossz viszony fenntartása.

Kuku az ágyam mellett szokott aludni a földön, de az első pár nap gondosan őrizte a gyógyulófélben lévő beteg álmát: átmenetileg az ő szobájába tette az éjszakai székhelyét. Nem bántam, mert tisztában vagyok az ilyen (együtt)érző állatok terápiás hatásával.

Posted on October 4, 2011 by admin
Bizony lehet a kamaszkor alatt tanítani is, csak hát sok ismétlés szükséges, már ismert feladatokat is ismétlünk rendszeresen. Pl. az együttélés szabályainak ismétlése. Mint már említettem Vicu eleinte elfelejtette a szobatisztaságot alkalmilag. Nos erre a problémára sajnos a kemény retorzió (értsd leszidás) volt eredményes. Egyszer veszekedtem vele emiatt, azóta se fordult elő “baleset”. Ha új dolgot akarok neki tanítani az érzékeny lelke persze elbizonytalanodik. Ami abban nyilvánul meg, hogy ha nem érti mit akarok tőle, tányér szemekkel összekuporodva néz. Szóval új dolgokra leginkább a klikker jön be, hisz ott semmilyen nyomás nem nehezedik a kiskutyára. Illetve akkor nem nehezedik rá, ha az ember jól csinálja. Mert frusztrálni egy állatot semmivel nem lehet olyan eredményesen mint a rosszul használt klikkerrel. Aztán ösztönkezelési dolgokra ott van a zsák, meg hát maga az ösztönkezelés. Nade maradjunk a tanításnál. Szóval klikkerileg tanul a kislány, de ha már sejti miről van szó, nos akkor elkezdi a tányérszemezést. Amitől persze felmegy a pumpa bennem. Ezt a játékot magas szinten űzzük, legutóbb már szerepelt a megoldási kulcsok között az is, hogy elmenekül a diákok lába közé. Ezt azért gyorsan tisztáztuk, hogy soha, semmilyen körülmények között nem megoldás a tőlem való elszaladás, hiába nincs kedve és hiába nem érti. Zsákkal tanulta az apportot valamint tárgyak (pl kosár) hosszú távú cipelését, tárgyak ölbe adását, valamint ha olyan helyzethez kellett szoktatni amitől félhetett volna (pl. villamos) akkor az adott szituációban abból kapta a napi eledelét. Agility edzéseken pedig játékot használunk, amit lehet velem rángatni, és csak edzésen kapja meg ezt a játékot. Csipogós játék nem szerepel a rendszerben, eddig nem volt rá szükség. Ha valamilyen helyzetben előadja, hogy neki nincs kedve a feladathoz (problémamegoldó játékok, ahol a falathoz trükkös úton lehet hozzájutni), nos akkor jön a rivális tanulás, megkérek egy másik kutyát, hogy oldja meg a feladatot, a másik kutya megeszi a kaját, és hát ettől cseppet sem irigy és a legkevésbé sem féltékeny kiskutyám szárnyakat kap és nekiáll megerőltetni kis agyát…